Tehetetlenségem
10 órakor indultunk. Nehezen kezdődött a napom, mert Gyurival nem tudtam
beszélgetni, pedig egymás mellett ültünk három órát a vonaton,
gyalogoltunk a legforgalmasabb pesti utcákon. Tudattalanul arra vártam,
vártam, hogy majd csend lesz és hallom a hangomat. Délután négykor
felfogtam, hogy hiábavaló várakozás ez. A kocsik dübögtek megállíthatatlanul. Feladtam. A pestiek ezt ingernek
nevezik. Bennem a haragot ingerelte ...
Csak másnap jöttem rá.
Zavarodottságom
Megérkeztünk a Fogasház utcájába, a rendezvény helyszínére. Csak néztem a házszámot a falon, megdöbbenve és riadtan. Erősen vakolathiányos téglafal, mocskos vak ablakokkal ... Ide kell bemennem? Veszélyesnek tűnő omladozó házfal bámult vissza rám közönyös megvetéssel. Magamra pillantva megvizsgáltam öltözékemet, úgy tűnt nem illünk össze: a homlokzat és én. Mit volt mit tenni, hogy ne bámuljuk egymást tovább, besurrantunk a szárazkapun.
Felhevítettségem
Négykor kezdődött a Pepita workshopja a célból, hogy összemelegedjünk. Sikerült a külső 35 fokot 45 fokra hevíteni! Köszönöm Pepita Gábornak kreatív ötletét, őszintén. Pepita Beától megtanultam a fotomontázs technikát. Ebben a két órában teljesen kimerítettem tartalékaimat, alig vártam, hogy az előadás néző szerepének koncentráció- és gondolatmentességét élvezzem. Üressé lettem.
A Még 1 mesét akciócsoport otthonosságérzésemmel ajándékozott meg. Mintha régről ismernénk egymást, mintha egy iskolába jártunk volna. A playback iskolába!
Szücsit figyeltem, a viharsarkit. Érzékeny lelkű, Krisztus arcú, szelíd tekintetű fiatal férfi. Játszik a szavakkal. De jó, hogy felhívott!
Vágyam
Inni az Élet vizéből, itatni a szomjazót! Létrehozni a találkozót a Viharsarokban.
